8. Fejezet :)

 

Sziasztok újra! :D Meghoztam a részt, aminek az írása közben én személy szerint zokogtam, mert a temetéses részt az emlékeimből szedtem, úgyhogy remélem élethűre sikeredett :) Mivel nem nagyon kapom a visszajelzéseket, ezért a következő részt csak minimum. 2 komment és +1 rendszeres olvasó után hozom :) Jelenleg 3 követőm van, úgyhogy amint meglesz a 4 + a két komi igyekszem is hozni ;) Jó olvasást, remélem tetszeni fog!♥

~Nyolc

*Megkondult a harang. Azt hiszem rosszul voltam. Nem tudtam nézni a sok műbarát ömlengését... Csak sírtam. A koporsó eltemetésére a Szülei kérésére csak a család mehetett. És én. A testvére mellett álltam, egymásnak borulva zokogtunk, és figyeltük, ahogy az utolsó földdarabok is a helyükre kerültek. A lelkész odajött részvétét nyilvánítani.. Én csak néztem, és arra gondoltam, hogy ő nem ért semmit.*

Mikor reggel felkeltem egy cetlit találtam az éjjeliszekrényre ragasztva.: ~ Jóreggelt szivem, ma sajnos egész nap a stúdióban leszünk, ne várj ránk' xx Harry~

Fantasztikus- gondoltam magamban, és ránéztem az órára. 10-et mutatott... És augusztus 21-ét. Mikor rájöttem, mi is van ma enyhébb sokkba jöttem. Könnyek kezdtek lefolyni az arcomon, és a fürdőszobába vonszoltam magam.

~Harry

Egész nap csak Dorkára tudtam gondolni. Mit csinálhat most, találkozott e valakivel, nem érzi e magát egyedül... Kezdtem kikészülni a stúdiótól, de akkor arra gondoltam, a rajongók mennyire fognak neki örülni, ezért összeszedtem magam. A fiúkkal ezáltal különösen nagy összhangba kerültünk, és órákkal a tervezett előtt hazaengedtek minket, mondván pihenjünk a holnapi interjú előtt. Én azonnal hazaindultam, hogy meglepjem az én Kincsemet, de a többiek még beugrottak a Nando's-ba... Tipikus, Niall kiverte a hisztit, hogy éhes, dehát ők sem nagyon tiltakoztak. Útközben még gyorsan beugrottam egy virágárushoz, ha már meglepetés legyen teljes. Az ajtó elé érve csöngettem, hiszen egy normális embernek nincs kulcsa, így meg fogja sejteni. Pár percet toporogtam, de meguntam, és bementem, azt hittem a fürdőben van. A helység felé vettem az irányt, ám amikor kopogtam nem kaptam választ. Benyitottam, nem is tudom már miért, de úgy éreztem helyesnek. Az is volt. Ijesztő látvány fogadott. Azt sem tudtam hova nézzek, sírjak, vagy ordítsak. Az első dolog, ami az eszembe jutott hívni a mentőket. Remegő kézzel kaptam elő a telefonom.

- Haló! Mentőt szeretnék kérni... - lediktáltam a címet, és a probléma súlyosságát, majd a padlóra rogytam Dorka mellé. Folytak a könnyeim. Hallottam, hogyan veszi a levegőt. Kivettem a kezéből a kis dobozkát, amit szorongatott, és megragadtam a kezét-

-Miért teszed ezt velem?- ordítottam neki, mikor hirtelen ajtócsapódás hallatszott. Megérkeztek a mentők. Gyorsan útbaigazítottam őket, és néztem, ahogy egy hordágyra fektetik, és lecipelik a lépcsőn, be az autóba. Az egyik mentős kedvesen felém fordult, és megkérdezte akarok e velük menni. Természetesen igent mondtam, és odarohantam hozzá, hogy újból foghassam a kezét.

~Dorka

Gépek csipogására ébredtem. Körülnéztem a szobában fehér falak, fehérség mindenhol. Nem értettem hol vagyok.

- Kicsilány?- Hallottam meg az Ő remegő hangját, majd fél pillanattal már a karjaiban voltam.

- Hogyan gondoltad ezt? Vagy miért? Ha nem érek haza előbb talán.....- ordibált velem sírva.

- Kérlek!- néztem rá már én is könnyes szemekkel, mire abbahagyta.

- Az álmaiddal van kapcsolatban ugye?- kérdezte csendesen, mire én csak egy aprót bólintottam.

- Ugye tudod, hogy már muszáj lesz elmesélned?- nézett rám kérdő tekintettel.

- Én... Ő.... - kezdtem zokogva, mire ő odahúzott magához, és csendben csitítgatni próbált. Kezdtem összeszedni magam, és tudtam, hogyha kiadom magamból minden egyszerűbb lesz.

- Szóval.. Volt egy nagyon jó barátnőm.. 6 éves korunkban ismerkedtünk meg. Együtt nőttünk fel, egyszerre mentünk iskolába, együtt rúgtunk be először, együtt pasiztunk, mindent tudtunk egymásról. Pont három hónapja elmentünk egy buliba. Mi nem ittunk egy kortyot sem, de mindenki más igen.- ezen a ponton nem bírtam tovább, és egy kis idő kellett, hogy újra beszélni tudjak. - Éppen indultunk haza... 50-el mentünk, Ő mindig is nagyon óvatosan vezetett. De hirtelen egy kocsi.... belénk rohant, és ő...- a fuldoklásom többet ért Hazzának minden szónál, az ölébe vett, és halkan dúdolni kezdett amíg álomra nem szenderültem.

~Zayn

Éppen vígan ettük a rekordmennyiségű kajánkat, amikor jött az SMS Harrytől, hogy kórházban vannak, menjünk oda. Nagyon megijedtünk, azonnal kocsiba ültünk, és körülbelül minden létező közlekedési szabályt megszegve hajtottunk a kórház felé. A recepciónál egyszerre négyen álltunk neki hadarva beszélni, kész csoda, hogy szegény egyáltalán felfogta, hogy mit akarunk mondani, de végülis kinyögte, hogy a 303-as kórteremben vannak. Úgy csörtettünk, mint egy csorda, amiért meg is kaptuk a mérges pillantásokat, de abban a pillanatban ez izgatott minket legkevésbé. Niall szinte kitépte az ajtót, és ziláltan tömörültünk be mind a négyen a kis szobácskába, és kezdtük el kérdéseinkkel bombázni Harryt, aki a szája elé tett ujjával jelezte, hogy csendesen és kitessékelt minket a teremből, hogy kint mondhassa el a történteket.