16. Fejezet :)

Jó nagy ugrás tudom, de mivel még sehol sem tartunk... nos lépni kell. :D Ne aggódjatok, ennyivel nem lesz vége semminek, lesznek még itt események ;)

~Tizenhat

2 év múlva

~Harry

Ma én mentem Luxért a bölcsibe. Az én kicsi keresztlányom, az utóbbi időkben egyedül ő tud megmosolyogtatni. Próbálom összeszedni magam, a banda karrierje csúcsán, én meg hazaérve magamba zuhanok, és csak ürességet érzek. Az épületbe lépve rohangáló kisgyerekek vettek körül. Hirtelen egy sivító kis hangocskát vettem észre, miközben nekiütközött a lábamnak. 
- Will Stájlsz! Ha ezt nem fejeszed be moszt azonnal megmondajak anyunak!
- Jajj Jiza! Ájulkodós Júdás vagy!
Mellbe vágott a felismerés, és a még mindig a lábam előtt álldogáló kislányt gyengéden magam felé fordítottam. Riadt szemekkel pillantott rám, mintha felismerés csillant volna a szemében.
- Én tudom ám te ki vagy! Te vagy a Hejji!- sokkolva néztem, majd leguggoltam hozzá. 
- Hé pöttöm. Meg tudod nekem mondani anyu nevét?- kérdeztem kedvesen.
- Dojka! Az én mamám a vijágon a legszebb!- meglátva, hogy mi beszélgetünk Will is odatipegett hozzánk. Ő is rögtön felismert. Tehát... Ha ez az, amire gondolok... Te jó ég, ők az én gyerekeim?
- Vártok nekem egy pillanatot?- kértem őket, mintha csak egy titkon osztoznánk, kacsintva indultam el. Megkocogtattam az egyik dadus vállát, majd jeleztem, hogy szeretnék beszélni vele. 
-Igen?- kérdezte sürgetőn. Már többször is voltam itt Luxiért, de Őket még soha nem láttam. 
- Megkérdezhetem, hogy ez a két kisgyerek mikor lett beíratva?- kérdeztem a lehető legsármosabb pillantásommal.
- Oh, igen, azt hiszem pont egy hete. Az édesanyjuk nagyon fiatal, de csak úgy árad belőle a szeretet- mosolygott rám elgondolkozva, majd bocsánatot kérve odébbállt, hogy bekösse az egyik kisgyerek cipőjét. Lassan Lux is észrevett, és odajött hozzám.
-Harry bácsi, mikor megyünk?- vetette rám leg angyalibb bociszemeit. Ebből a kislányból még hatalmas pasizós lesz, az egyszer biztos. 
- Jajj kicsim, nem tudom, menj vissza egy kicsit játszani rendben?- legyintettem meg pihekönnyűen a fenekét, mire ő már visítva rohant is vissza a barátaihoz. 

~Dorka

Nagyon nehéz volt ez az elmúlt két év. A gyerekek viszont angyalok. Nagyon hamar, és szépen, összefüggően tanultak meg beszélni. Az én kicsikéim. Cristiannal pedig nagyon jó barátságot kötöttünk. Ugyan egyetlen egyszer bepróbálkozott, de hamar rájött, hogy az én szívem egyáltalán nem szabad. Ahogy a házban nem lehet sztárhíreket sem nézni. Túl fájdalmas, ahogy az én szerelmemet, a gyerekeim apját fűvel-fával összehozzák. Azt viszont elengedhetetlennek tartottam, hogy Liza és Will tisztában legyenek vele, hogy kik is ők, és ki az apjuk. Akármennyire is fájt, képeket mutattam neki, rengeteget meséltem, és ahogy múlt az idő egyre több hasonlóságot kezdtem el felfedezni közöttük. Zayn pedig hatalmas és egyetlen szerencséjére úgy tartotta a száját, mint aki az államkincstár széfjének kódját védi. Más esetben azthiszem Cinti véget vetett volna a kapcsolatuknak. Sokáig bűntudata volt, de én túltettem magam rajta. Aminek meg kell történnie az meg is történik. Lassan összeszedtem, és az ajtó felé vettem az utat. Aznap én mentem a gyerekekért, Bell valami meghallgatáson volt, ezért a délutáni műszakom is el kellett cserélnem. Az úton rádió helyett inkább CD-t hallgattam. Tudom, hogy azon semmi nem megy, amit nem akarok hallani. Fáj, de még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ezzel tettem neki a legjobbat. 

A bölcsibe lépve szemeim rögtön az én kicsikéimet kezdték kutatni. Ám a látvány, ami akkor fogadott... Hát soha nem fogom elfelejteni. A gyerekeim a sarokban csücsültek, s óriási szemekkel bámultak egy férfira, aki mosolyogva guggolt mellettük. Majd hirtelen megfordult, és észrevett engem.

~Harry

Éppen azt meséltem a kicsiknek, hogy hogyan ismerkedtem össze az édesanyjukkal, mikor belépett ő. Alig lehetett ráismerni. Lefogyott, a haját vörösre festette, és sokkal felnőttebbnek látszott. De akkor is az ÉN Dorkám volt. Felpattantam, lassan indultam meg felé. Nem voltam biztos a reakciójában, de nem is érdekelt. Az utolsó lépéseket már rohanva tettem meg, s zokogva zártam karjaimba.