30. fejezet

~Harminc

-Meg kell fürödnöm!- ez volt első mondatom, miután összeházasodtunk. Ám még ki sem ejtettem a számon, de drága egyetlen gyerekeim már le is támadtak. 

-Mamii!- visítottak fel egyszerre, én pedig félig sírva, de inkább nevetve kaptam őket karjaimba. 

-Jajj édeseim, úgy hiányoztatok!- még pár percig élveztük, hogy újra együtt a család, ám megtörve a varázst Louis, Niall, Liam és Zayn ugrottak nyakunkba. 

-Hol voltál kcsilány?! Majd megett a fene, senki nem főzött nekem székelykáposztát- nyavalygott elvékonyított hangon Niall, mire belőlem jóízű kacagás tört ki.

-Atyaisten, neked aztán tényleg mindig csak a kaja jár az eszedben!- szólalt meg Lizu, mintha csak kitalálta volna gondolataimat. Szavai meghozták a kívánt hatást, Niallan kívül, aki tettetett sértődöttséggel vizslatta lányom mindenki majd fetrengett a földön a nevetéstől. 

-Adj egy ötööst!- nyújtotta ki kezét Zayn, mire az én picikém élvezve a figyelmet amekkorát csak tudott belecsapott.

-Aucs tündérkém, tudod te nagyon hasonlítasz a keresztanyádra!- simogatta meg kezét keresztapja szeretetteljesen. 

-Hölgyem! Kérhetnék pár szót erről az egészről?

-Csak egy fotót, kérem asszonyom!

-Emberek! Maguk szerint ha elküldtem a rendőröket, de még a barátaimat is azzal az indokkal, hogy a feleségem fáradt, és le szeretne pihenni maguknak hagyni fogom, hogy nyaggassák?- Szerelte le hatásosan férjem az őrjöngő riportereket a templomból kifelemenet, amiért én szörnyen hálás voltam neki. Egész végig fogta a kezem, és csak úgy törte magunk előtt az utat, akár még egy faltörő kosnak is el lehetett volna nézni. A limuzin már csak pár méternyire volt, mikor oldalra nézve megpillantottam Melodyt, miközben két kigyúrt rendőr próbálta az autóba tuszkolni, viszonylag nehezen. Már csak nevetni tudtam, és szánakozni azon, hogy milyen szerencsétlen egy nő. 

 Rájöttem, hogy ahhoz, hogy normális életet élhessek annak ezt a fejezetét le kell zárnom. El kell raktároznom az agyam egy lelakatolt zugába, ugyanoda, ahova Dóri halálát is tettem. Ez nem gyávaság, vagy félelem volt. Nem, ez egyszerűen azt jelentette, hogy nem akarok megőrülni. Egykori legjobb barátnőmről megtartottam legszebb emlékeimet. A mai napig emlékszek rá, mikor a szomszéd kisfiú, mintegy lepasszolás képpen elvitt magával hozzájuk. Az volt életem talán egyik legmeghatározóbb pillanata. Összeismerkedtünk, leráztuk a fiúkat, és elmentünk együtt biciklizni. Már akkor, első nap megbeszéltük, hogy legjobb barátnők leszünk, ameddig csak élünk. És ezt meg is tartottuk. Rengeteg mindent köszönhetek neki. Az olyan apróságoktól kezdve, minthogy megtanultam szemceruzát használni egészen addig, hogy két gyönyörű gyermekkel, és egy csodálatos férjjel áldott meg a sors. Hiszen tudom, hogy ha ő nem hal meg akkor soha nem kerülök ide. Soha nem hagyom a hátam mögött régi életem, hogy elkezdjek egy új fejezetet. De ez megtörtént, és újra, és újra rádöbbenek, hogy ő mindvégig itt volt velem. 

-Elmegyek megfürödni, rendben van édes?- kérdeztem rámosolyogva férjemre.

-Nem mehetek veled?- kérdezte ártatlan tekintettel, pilláit rebegtetve.

-Hülye vagy nyuszi? Hónapok óta nem fürödtem, mostam hajat, szőrtelenítettem, de még csak fogat sem sikáltam. El tudod képzelni, hogy ez milyen érzés egy nőnek?

-Nekem így is gyönyörű vagy Mrs. Styles!- hajolt felém egy csókra, de én ijedten megállítottam.

-Fogmosáás!- kezdtem el rohanni a fürdő felé. 

Ő próbált megállítani, ám orrára vágtam az ajtót, megeresztettem a fürdővizet, és kikészítettem a mostani helyzetben életmentőnek számító neszeszert. Ami még mindig ott volt a pulton. 

Ami pedig azt jelentette, hogy pici családom örökké várt rám.

Hát... Ide is elérkeztünk... Egy prológus van hátra. Azért remélem erre egy kicsit több komit kapok, mint az előzőre.. :) Puszi!