23. Fejezet :)

~Huszonhárom

~Dorka

Sötét volt. Valami csöpögött és hallottam egy egér cincogását. Talán valahonnan a sarokból jöhetett. Az első pár percben nem tudtam hol vagyok, majd elkönyveltem magamban, hogy a csöpögés a fejemből jövő vér és egy pincében vagyok. Szuper. Az esküvőm napján egy kibaszott pincében vagyok a kibaszott menyasszonyi ruhámban miközben a férjem és e gyerekeim azt hiszik otthagytam őket. Komolyan ennél rosszabb jöhet még?- gondoltam magamon röhögve, mire megerősítésként, hogy igen, jöhet még rosszabb a drágalátós patkányom nekiállt elfogyasztani a ruhám. 

Úgy egy órája ücsöröghettem ott egyre hergelve magam mikor betoppant az egyik kedves vendéglátóm.

- Öhmm szia Dorka- mosolygott rám kedvesen (?!)

Én egy még kedvesebb miafasztakarsz pillantással díjaztam alakítását, majd patkányhaver felé fordulva kezdtem csavargatni a vizet a ruhámból. Ja, hogy azt kérdezed hogyan lett vizes? Én is..

-Szóval nem vagy beszédes kedvedben- vigyorgott zavartan miközben beletúrt a hajába. - Egyébként Adam vagyok... Ha érdekel.

- Nem érdekel- pillantottam fel rá bájosan. 

- Tudd kivel beszélsz. Gondolom szeretnél ma még enni is- váltott át haragosra a hangneme.

- Tudod mit? Úgyis van rajtam pár fölös kiló- kacsintottam pimaszul. Válaszát meg sem várva pattantam fel, mire ő rögtön az ajtóhoz ugrott és talán sajnálkozó pillantást (?) vetett rám. 

- Én nem tenném a helyedben. Tudod, szerintem egy nagyon szép lány vagy. Kár lenne elpazarolni azt a szép kis pofikádat- szólt vissza még utoljára az ajtó bezárása közben. Végső elkeseredésemben a falba rúgtam, aminek a hangja szerintem még a szomszédba is áthallatszott. Aucs....

~Harry 

Egyszerűen fantasztikus érzés volt. Megint itthagyott, de ezúttal a gyerekeket sem vitte el. Hálistennek... Fölülmúlhatatlan volt amikor a levél elolvasása után be kellett jelentenem a kedves násznépnek, hogy itt bizony nem lesz esküvő, majd a gyerekeket összeszedve dühödten bevágtam magam Niall kocsijába és hazáig meg sem álltam. Az új, közös házunkig. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan adjam be a gyerekeknek, hogy a mami otthagyta őket. Abban a pillanatban a legjobb megoldás a sehogy volt. Halogattam ameddig csak lehetett, egyelőre megpróbáltam magamnak elmagyarázni a helyzetet... 

Úgy húsz perc múlva Cinti rontott be az ajtón és rohant hozzám. 

- Ó Hazza ugye megvagy?- kérdezte kedvesen miközben magához húzott egy hosszú, megnyugtató baráti ölelésre. 

-Szerinted?- néztem rá kedvtelenül- A menyasszonyom, aki nem mellesleg életem szerelme itt hagyott az esküvőm napján két kisgyerekkel, akiknek ráadásul szükségük van egy anyafigurára. Főleg mellettem, aki egész nap, látástól vakulásig dolgozik. Ha még nem lennének gyerekek. De akkoris hogyan írhatott ilyeneket?- mondandóm végét már zokogva fejeztem be, majd egyre szorosabban ölelgettem Sziszit. 

~Cinti

Hazza teljesen kivolt. Ugyanúgy, ahogyan én is. Ez nagyon nem jellemző Dorcira. A fenébe is, hiszen miért hagyta volna itt a két gyönyörű gyerekét, a csodálatos vőlegényét. Ráadásul úgy, hogy még nekem, a nővérének sem szólt? Az sem stimmelt, hogy a ruhái sem tűntek el, ahogy a mobilja, a pénztárcája és a laptopja sem. Gyanús volt nekem ez az egész, de nem akartam még nehezebbé tenni Fürtöske számára. Talán tényleg csak egy teljesen új életet akart kezdeni...

Pár perc múlva Lizzi vágtatott le a lépcsőn. Ők még semmit sem sejtettek, ártatlan tudatlanságban fürdőztek.

- Liza drágám csak óvatosan!- kiáltottam neki magamra erőltetve egy mosolyt, majd elé szaladtam, nehogy a végén még a nyakát törje a nagy rohanásba. Az első lépcsőfokról elrugaszkodva nyakamba ugrott, majd hevesen mesélni kezdte, hogy mi van az új szerelmével, Zsoltival. Oh, milyen egyszerű is volt gyereknek lenni. Akkor még eldönthetted, hogy kit választasz szerelmednek, a világ csak fehérből és feketéből állt.