1. Fejezet... :)

               ~*Egy

Még mindig nem tudom elhinni, és azt hiszem soha nem is fogom…. Tényleg meghalt, nincs többé. Csak ülök, és gondolkodok, hogy miért nem tudtam neki megbocsátani, és azon, hogy neki miért kelet így itt hagynia. Soha nem bocsátom meg magamnak, de változtatni már nem tudok rajta.
~2 hónappal később
- Drágám indulunk!
Kiáltott fel anyu az emeletről. Gyorsan összecipzároztam a bőröndömet. Még utoljára kinéztem az ablakon. Kicsit fújt a szél, lebegtette a függönyömet. Odaléptem, és becsuktam, majd lefelé indultam a lépcsőn.
-Itt vagyok, mehetünk.- mondtam anyának, és elkezdtem kifelé húzni a bőröndömet. A kocsi már készen állt, minden más be volt pakolva. Ellenőriztem a repülőjegyem, kinyitottam az ajtót, és beugrottam. A kertre bámultam, ahol kiskoromban annyit nevettem, és játszottam Vele. Kicsordult pár könnycsepp a szememen, de dühösen letöröltem őket, és csak néztem kifelé, ki az életemből. Anya is beszállt, és indított.
-Ne legyél szomorú drágám, ott talán majd minden jobb lesz.
- Aha, hát persze…- válaszoltam keserűen.
Az út a reptérig nem tartott sokáig, mindössze fél óra volt. Odaértünk, és elvégeztük a szokásos reptéri teendőket. Mikor eljött a búcsúzkodás pillanata anya odalépett hozzám, és szorosan megölelt.
-Majd hívj minden nap! És kérlek próbáld meg jól érezni magad! Az albérletes nő a lakásnál fog várni, és megmutat neked mindent.
-Rendben, minden okés lesz.- még egy utolsó puszi és egy ölelés, majd átléptem a kapun, és felszálltam a repülőre. Pár perccel később a pilóta bejelentette a felszállást, a stewardes pedig körbejárta a gépet, hogy ellenőrizze, mindenki bekötötte e magát. Lenyomták a szokásos kisfilmet, az elsősegélynyújtás, hogyan tedd fel az oxigén palackot, stb…. Azt hiszem, az első 30 másodpercben még ébren voltam, de a többi kiesett. Arra keltem, hogy a vezető bejelenti a leszállást. Be sem kellet kötnöm magam, hiszen úgy maradtam, ahogy voltam. Sikeres volt a leszállás, megtapsoltuk a pilótát, és elhagyhattuk a „fedélzetet”. Rögtön a csomagjaimért indultam, még a legnagyobb tömeg előtt akartam odaérni. A futószalag már talán 3. körét futotta, mikor megpillantottam a bőröndöm és az utazótáskám. Csak ennyi cuccom volt, a többit a szüleim postán küldik utánam. Kiverekedtem magam a repülőtérről, és próbáltam fogni egy taxit, ami mondjuk nem ment éppen egyszerűen. Azt hiszem egy idősödő bácsi talán megsajnálhatott, mert odahajtott hozzám, és intett, hogy szálljak be. A kocsi nem épp volt a legmodernebb, de egy útra megfelel. Megkérdezte, hogy hova akarok menni, én meg lediktáltam neki a címet. Szerencsére az angol jól ment, különben nem tudom mit kezdenék itt magammal. Útközben nézelődtem, ismerkedtem a látvánnyal, ezzel az egész nyüzsgéssel. Az biztos, hogy otthon minden sokkal nyugodtabb. Egy kisgyerek éppen rettenetesen sírt, gondolom elejtette a fagyiját, hiszen éppen egy rózsaszín tócsa olvadozott a lábai előtt, tölcsérrel megkoronázva.  A taxis bejelentette, hogy itt vagyunk, fizettem, kicibáltam a cuccaimat, majd ráérősen odasétáltam a lépcsőházhoz. Az ajtó előtt egy 40-es éveiben járható nő állt, rózsaszín nyári ruhában, talán festett szőke hajjal, és finom sminkkel, épp ahogy anya megmondta. Udvariasan bemutatkoztunk egymásnak, majd felvezetett a lakásomba, és körbemutogatott mindent. Összesen 3 helyiség volt, egy nappalival egybeépített konyha, egy fürdőszoba és egy háló. A nappaliban egy kisebb fajta tévé volt, előtte egy heverő, a konyharészen pedig a szokásos eszközök. A fürdőszobában zuhanyzós kád, tudjátok olyan függönnyel, meg mindennel. A többi szokványos volt, fehér mosdókagyló, fehér wc. A Hálószobából egy erkély nyílt, óriási üvegajtóval, így mindig világos volt. A fal halványnarancsárga volt. Egy nagy franciaágy, egy szekrény, egy éjjeliszekrény, és egy tükör volt még ott. Nagyon tetszett, olyan kedves volt, de valahogy mégsem éreztem magam úgy, mint aki otthon van, Mint ahogy mostanában sehol. Megköszörülte a torkát, és kedvesen bejelentette, hogy ő most elmegy, pakoljak csak ki nyugodtan. Rámosolyogtam, becsuktam mögötte az ajtót, majd a kanapéra rogytam. Ugyan semmi kedvem nem volt, de pár perccel később felkászálódtam és a csomagjaimhoz léptem. Először az utazótáskát pakoltam ki, mondván az a könnyebbik verzió. Össze-vissza rohangásztam a szobákban, hogy mindent elrakjak a helyére. Egy óra is beletelt, mire a táska végre kiürült, és még csak akkor nyúltam a bőrönd felé. Semmi érdekeset nem vettem rajta észre, aztán kinyitottam. A szemeim majd kipattantak e helyükről, mikor megláttam mi van benne. Boxerek, fürdőgatyák és férfi cuccok sokasága, és egy személyi igazolvány. Az utóbbihoz nyúltam, majd mikor kinyitottam ha lehetséges a szemeim még jobban kitágultak. A kis kártyán Harold Edward Styles név állt, és egy fénykép… hát igen, tudjuk kiről. Göndör fürtjei és mosolygós szeme csak úgy virított rám, én meg azt hiszem enyhébb sokkot kaptam, és leültem a parkettára.