3. Fejezet :)

 ~Három

Reggel arra ébredtem, hogy valami, vagy inkább valaki rám esett. Kipattantak a szemeim, és eléggé megijedtem, mert nem a saját szobámban voltam. Gyorsan összeszedtem magamban a tegnap történteket, és már kicsit nyugodtabban pillantottam fel támadómra, aki barna hajjal rendelkezett és történetesen egy répa lógott ki a szájából. Próbáltam csodálkozni, de ez már 1 napi ismertség után sem ment. Álmosan, csipás szemekkel mosolyogtam rá.
-Jó reggelt répafiú!
-Répafiú? Ez tetszik! Jackkel-mutatott a zöldségre –csak azért jöttünk, hogy szóljunk, mi most elmegyünk vásárolni, de Harry itt marad veled!- jelentette be édesen, majd úgy, ahogy jött kicsörtetett a szobából. Lassan összekaptam magam, majd megindultam a fürdő felé. Megmosakodtam, felöltöztem, feldobtam egy laza sminket, és kimentem Harryhez.
-Jóreggelt kicsilány- köszönt, majd intett, hogy üljek le mellé.
-Szia- mosolyogtam rá, miközben lehuppantam a kanapéra.
-Szóóval… nincs kedved beszélgetni?- kérdezte túl ártatlanul ahhoz, hogy tudjam, ez nekem nem lesz finom.
-Ha azt szeretnéd tudni, hogy miért bőgtem tegnap rongyosra a szemem, nem nincs kedvem beszélni róla- mondtam, miközben a virágmintás párnát markolásztam, ami a karfán hevert.
-Pedig lehet könnyebb lenne, ha beszélnél róla.- szólt pszihológusokat meghazudtolóan meggyőző hangon.
-Kérlek.. még nem vagyok rá felkészülve- próbáltam visszatartani az előtörni készülő könnyeket, és ezúttal szerencsére sikerült is.
- Hát jó.. de ha szeretnéd, tudod mi itt vagyunk…. Azért ha erről nem is, valamit mesélj magadról. Hogy kerültél Londonba, kivel laksz most, és hány éves vagy egyáltalán? Jóformán semmit nem tudok rólad, mindössze annyit, hogy vállig érő szőke hajad van, és kápráztatóan szép kékek a szemeid. – mosolygott csábosan.
- Hát… 18 vagyok, de ezt megnézhetted volna a személyimen is…- néztem rá, miközben ő rácsapott a homlokára, és halkan felnevetett.- Felejteni jöttem Londonba, és reményeim szerint új életet kezdeni. És egyedül lakom, nincs bébiszitterem, ha arra gondolsz- vigyorogtam rá.- Egyébként nem vagyok valami érdekes személyiség, jóformán ennyit lehet rólam mondani.
- Héé szerintem igenis érdekes vagy- bökött oldalba, majd felhúzott a kanapéról. Érintése érdekes reakciót váltott ki belőlem, más volt, mint amikor tegnap magához ölelt, hiszen akkor semmit nem érzékeltem a külvilágból. Enyhén elpirultam, majd elhúzódtam belőle, mire ő csak vigyorgott egyet.
-Gyere, menjünk el sétálni egyet. Kezdett el vonszolni az ajtó felé, de én megtorpantam, és furcsán néztem rá.
-És mi lesz a rajongókkal, a fotósokkal, és azzal, hogy reggel hazamegyek?
- Ó…. Mérlegeltem ezt a lehetőséget, és úgy döntöttem nem mész haza.
-Hogy tessék?- kérdeztem valószínűleg elég érdekes képpel, hiszen egy mosoly suhant át az arcán.
- Bizony, úgy döntöttem, hogy egy ilyen kicsilány nem élhet egyedül a csúnya, nagy és sötét Londonban, és mikor mondtad hogy „gardedámod” sincs, teljesen megrendültem. Mondd ki fog így téged megmenteni, ha jön a baj?- kérdezte megjátszottan drámai hangon, de én még mindig kétkedve néztem rá.
-Harry… Az Isten szerelmére, még csap egy napja ismerlek titeket, nem költözhetek csak úgy ide!
-Ööö…. miért is?- kérdezte, azt hiszem  teljesen komolyan.
- Hát, mert…..
- Na látod, egy épkézláb kifogásod sincs ellene… - mondta, meg sem várva, hogy befejezzem a mondandómat.
-És mi lesz a rajongókkal, és a sajtóval?- Kérdeztem próbálkozva meggyőzni a lehetetlenről.
-Drága. Egy ilyen édes lányt mindenki csak szeretni fog.- kacsintott bájosan, majd kihúzott az ajtón, és bezárta azt. Sétálás közben nagyon jót beszélgettünk, de volt hogy annyira hadart, meg kellett kérnem lassítson egy kicsit. Ugyan mint már említettem, nagyon jó vagyok angolból, de egy hadaró britet megérteni lehetetlen. Ilyenkor ő mindig kinevetett, és tagoltan, mint a hülyéknek magyarázta el, amit mondani akart. Már jó fél órája sétálhattunk, mikor elkezdett szakadni az eső.
- Hát ez fantasztikus.- szisszentem fel a hideg esőcseppek érintésétől. Az ég teljesen beborult, így feltételeztem nem csak afféle nyári zivatarról lehetett szó. Fürtöske csak röhögött egyet, majd megfogva a kezem futva vonszolni kezdett maga után, és egyre csak kacagott. Jó kedve engem is magával rántott, és önfeledten szaladgáltunk össze-vissza, mint két ötéves, amikor egyszercsak egy rajongóval találtuk szembe magunkat. Visítani akart, de Harry kedvesen mosolyogva kérte meg rá, hogy ne tegye.
- Ő..ő..ő a barátnőd?- kérdezte kikerekedett szemekkel, rám mutogatva.
- Nem, dehogy is, csak egy barátja vagyok. De figyuzz csak, szerintem ha most nem kezdesz el sikítani, és idehívni minden rajongót Hazza biztos csinál veled egy közös fotót, ugye?- néztem rá jelentőségteljesen, mire ő egyetértően bólintott, majd beállt a lány mellé, és felvette szokásos fotóznak mosolyát. Elkészült a kép, még váltottunk pár szót, az azt hiszem enyhén sokkban lévő lánnyal, majd továbbsétáltunk, vagyis azt hiszem elindultunk hazafelé.